E tragikus eset, amit most
elmondok

Egy őszinte szerelem végére tett
pontot.
Talán féltékenység volt a nagy
hiba,
Melyből kifolyólag lett a
tragédia!
Szép tavaszi estén, ahol csendes
a táj,
A szerelem tüzében égett egy ifjú
pár.
Halkan sugdolóztak, némán
csókolóztak,
A boldogság határán vígan
lubickoltak.
Ám az idő múlott, tavaszt a nyár
követte,
Nyarat pedig az ősz hűvös szele.
Szerelmük mámora tetőpontra
hágott,
Őrjöngtek egymásért, szőttek sok
szép álmot.
Egy nap aztán mégis vitatkozni
kezdtek,
S vita hevében sértő szót
kerestek.
Majd a fiú megütötte a lányt,
Végül eléje borulva kérte
bocsánatát!
Könnyes szemmel mondta: kicsi kis
szerelmem,
Most az egyszer bocsáss meg
nekem.
Imádlak, szeretlek, ne haragudj
énrám,
E szörnyű vétkemet szívből bánom,
drágám!
Gúnyos, sértő kacaj volt rá a
felelet.
Tűnj a szemem elől, nem kellesz
már nekem!
Tudd meg, nem szeretlek már, buta
kisfiú,
Gyűlöllek, megvetlek, Te átkozott
fiú!
Mint a villám lesújt a földre,
Olyan erővel hatott a válasz a
szívre.
Felállt, szólni akart, de
elcsuklott a hangja,
Döbbent arccal nézett a lányra.
Lehajtotta fejét, s elindult az
úton,
Szívébe nyilallott a sajgó
fájdalom.
Csak egy dolog volt az
emlékezetében:
Elküldött, nem szeret, mit ér így
az életem?
Otthonába érve leroskadt az
ágyra,
Merengve gondolt az elmúlt
boldogságra.
Tudta, hogy vége van, nem jön
vissza,
Utolsó levelét ekképp fogalmazta:
,,Unom az életem, így tovább nem
bírom,
Inkább a zord halált választom!
Tudom, hogy vétkeztem, de nagyon
megbántam,
Mindenre gondoltam, de sajnos ezt
nem vártam.
Utolsó percben azért azt kívánom,
Ne legyél boldog Te ezen a
világon!
Jussak majd eszedbe, ha nem
leszek,
Emlékezzél arra, hogy nagyon
szeretlek!
Ravatalomhoz ne merj közel jönni,
Utolsó utamat Nélküled fogom
megtenni.
Megszólalnak a harangok, viszik a
hírt messze,
Gondolj rám ekkor, e szomorú
percben!
Ha majd később bántana a dolog,
Úgy érzed, nem lehetsz már
boldog,
Gyere akkor majd ki a bús
temetőbe,
Bús temetőnek legbúsabb részére.
Ott leszek én a sírhalom alatt,
Alszom én már az örök álmaimat.
Borulj a sírhalomra, rám
emlékezzél,
Emlékezz arra, ki Te már nem
szerettél!”
Ekképp fejezte be a fiú a
levelet,
Melyre neve helyett egy
könnycseppet ejtett.
Könnyebb meghalni, mint örökre
bánkódni,
Nem tudlak Téged soha
elfelejteni.
Ezután csendesen elhagyta
otthonát,
Magába zárkózva ment mindig csak
tovább.
Nem szólt ő senkihez, kikkel ő
találkozott,
A közelgő halálról mélyen
ábrándozott.
Lassan felkapaszkodott egy szikla
tetejére,
Utolsó pillantást vetett a
vidékre.
Levetette magát, és a mélybe
zuhant,
Földre csapódva lelke elsuhant.
Hiába várták, nem tért haza
többé,
Barátai mentek, hogy megkeressék.
Hűvös őszi éjszakán rátaláltak
végre,
Megmeredve feküdt egy szikla
tövében.
Az egyik zsebében levelet
találtak,
Megvolt címezve egy barna
kislánynak.
Olvashatatlanná vált, hisz a
vértől elázott,
Csak a címzett értette e pár
sort.
Nagy fájdalom közt búsan
eltemették,
Sírtak a szülei, hisz nagyon
szerették.
Volt ott még valaki, kit nem
vettek észre,
A temető kapujában állt talpig
feketében!
És hogy ő mit érzett e rövid idő
alatt?
Gyötrődött a lelke, a szíve majd
megszakadt.
Csak állt némán, a távolba
meredve,
Talán várt valakit, kit ő úgy
szeretett.
Ekként ábrándozott búsan,
egymagában,
Majd lassú léptekkel elindult a
homályban.
Sötét este lett, mire ő
hazaérkezett,
Szülei kérdezték, de ő nem
felelt.
Vacsorázni hívták, ő nem evett
velük,
Halálsápadt arcán a hideg ült.
Édesanyja kérte: Kislányom
szólalj meg!
Ellökte magától és a szobájába
ment.
Csendes falak közt, hol nem látta
senki,
Bánatos szeméből könny csordult
ki.
Később, mikor odakint elcsendesül
minden,
Lassan, óvatosan, zajtalanul tűnt
el.