=(
[..] 2006.11.27. 14:39
E tragikus eset, amit most
elmondok
E tragikus eset, amit most elmondok
Egy őszinte szerelem végére tett pontot. Talán féltékenység volt a nagy hiba, Melyből kifolyólag lett a tragédia! Szép tavaszi estén, ahol csendes a táj, A szerelem tüzében égett egy ifjú pár. Halkan sugdolóztak, némán csókolóztak, A boldogság határán vígan lubickoltak. Ám az idő múlott, tavaszt a nyár követte, Nyarat pedig az ősz hűvös szele. Szerelmük mámora tetőpontra hágott, Őrjöngtek egymásért, szőttek sok szép álmot. Egy nap aztán mégis vitatkozni kezdtek, S vita hevében sértő szót kerestek. Majd a fiú megütötte a lányt, Végül eléje borulva kérte bocsánatát! Könnyes szemmel mondta: kicsi kis szerelmem, Most az egyszer bocsáss meg nekem. Imádlak, szeretlek, ne haragudj énrám, E szörnyű vétkemet szívből bánom, drágám! Gúnyos, sértő kacaj volt rá a felelet. Tűnj a szemem elől, nem kellesz már nekem! Tudd meg, nem szeretlek már, buta kisfiú, Gyűlöllek, megvetlek, Te átkozott fiú! Mint a villám lesújt a földre, Olyan erővel hatott a válasz a szívre. Felállt, szólni akart, de elcsuklott a hangja, Döbbent arccal nézett a lányra. Lehajtotta fejét, s elindult az úton, Szívébe nyilallott a sajgó fájdalom. Csak egy dolog volt az emlékezetében: Elküldött, nem szeret, mit ér így az életem? Otthonába érve leroskadt az ágyra, Merengve gondolt az elmúlt boldogságra. Tudta, hogy vége van, nem jön vissza, Utolsó levelét ekképp fogalmazta: ,,Unom az életem, így tovább nem bírom, Inkább a zord halált választom! Tudom, hogy vétkeztem, de nagyon megbántam, Mindenre gondoltam, de sajnos ezt nem vártam. Utolsó percben azért azt kívánom, Ne legyél boldog Te ezen a világon! Jussak majd eszedbe, ha nem leszek, Emlékezzél arra, hogy nagyon szeretlek! Ravatalomhoz ne merj közel jönni, Utolsó utamat Nélküled fogom megtenni. Megszólalnak a harangok, viszik a hírt messze, Gondolj rám ekkor, e szomorú percben! Ha majd később bántana a dolog, Úgy érzed, nem lehetsz már boldog, Gyere akkor majd ki a bús temetőbe, Bús temetőnek legbúsabb részére. Ott leszek én a sírhalom alatt, Alszom én már az örök álmaimat. Borulj a sírhalomra, rám emlékezzél, Emlékezz arra, ki Te már nem szerettél!” Ekképp fejezte be a fiú a levelet, Melyre neve helyett egy könnycseppet ejtett. Könnyebb meghalni, mint örökre bánkódni, Nem tudlak Téged soha elfelejteni. Ezután csendesen elhagyta otthonát, Magába zárkózva ment mindig csak tovább. Nem szólt ő senkihez, kikkel ő találkozott, A közelgő halálról mélyen ábrándozott. Lassan felkapaszkodott egy szikla tetejére, Utolsó pillantást vetett a vidékre. Levetette magát, és a mélybe zuhant, Földre csapódva lelke elsuhant. Hiába várták, nem tért haza többé, Barátai mentek, hogy megkeressék. Hűvös őszi éjszakán rátaláltak végre, Megmeredve feküdt egy szikla tövében. Az egyik zsebében levelet találtak, Megvolt címezve egy barna kislánynak. Olvashatatlanná vált, hisz a vértől elázott, Csak a címzett értette e pár sort. Nagy fájdalom közt búsan eltemették, Sírtak a szülei, hisz nagyon szerették. Volt ott még valaki, kit nem vettek észre, A temető kapujában állt talpig feketében! És hogy ő mit érzett e rövid idő alatt? Gyötrődött a lelke, a szíve majd megszakadt. Csak állt némán, a távolba meredve, Talán várt valakit, kit ő úgy szeretett. Ekként ábrándozott búsan, egymagában, Majd lassú léptekkel elindult a homályban. Sötét este lett, mire ő hazaérkezett, Szülei kérdezték, de ő nem felelt. Vacsorázni hívták, ő nem evett velük, Halálsápadt arcán a hideg ült. Édesanyja kérte: Kislányom szólalj meg! Ellökte magától és a szobájába ment. Csendes falak közt, hol nem látta senki, Bánatos szeméből könny csordult ki. Később, mikor odakint elcsendesül minden, Lassan, óvatosan, zajtalanul tűnt el.
|