Pontosan egy éve ennek az éjszakának a fiú eleget tesz becsület szavának. Megfogadta ugyanis még ott zokogva, hogy életében már csak egyszer ül motorra. A megbeszélt időben megjött a négy haver, a fején ekkor már fenn volt a szkafander, lenn az udvaron felült a motorra, gyászos tervét gyorsan újból átgondolta. Gázt adott ugratott, s mire az országútra kiért már csak a motorjának és az álmainak élt. A temető ott volt az országút szélén, a sír mit keresett a temető végén. Leszállt a motorról és letérdel elébe, húsz szál piros rózsát tett a fejfa tövébe. A szalagot eligazította, melyre nagy piros betűkkel ez volt írva: NEM TUDOK ÉLNI NÉLKÜLED. A régi emlékek újra felkavarták, a szívét nyugodni egy percig sem hagyták. A barátok ott álltak sorban mögötte, fekete kendőjét a fejfához kötötte. Elindult a motorhoz a jó öreg baráthoz, de mintha szívét kötötte volna a fejfához. A temető kapuban felült a motorra, baráti követték őt részvéttel sorba, így emlékeztek a hajdani barátra.

A hegyi szerpentin volt a tiszteletkör vége, az állandó útvonal régi szép emléke. A fiú arra gondolt mennyit motoroztak, hosszú hónapokig mily boldogok voltak, de ő elment itt hagyta, s már nem érdekli semmi, csak egyetlen gondolat: utána menni. Könnyes szemmel a kormányt markolta, s cseppet sem figyelt a kijelölt útvonalra. Egy hatalmas kanyart egyenesen véve, nagyot ugratott a tátongó mélységbe. Ekkor már este volt a csillagok ragyogtak, lenn a mélységben a vén fák suttogtak. Ott feküdt a fiú a fekete ruhában, a motor közelében, a holdfény árnyékában"!