Egy langyos nyári napon, Amelia, halványsárga árnyalatú szobájának ablakpárkányán ült, és nézte a házuk előtt elhaladó, számtalan, boldogan mosolygó embert. Ablaka nyitva volt, hogy a lágy, kellemesen hűvös szellő besuhanhasson rajta. A szél, gyengéden játszott hullámos barna hajával, néha arcába, fújva egy - egy tincset, melyet finom, kecses ujjaival a füle mögé tűrt. Tekintete lassan elhomályosult. Még mindig az utcát nézte, de szemei előtt már más képek jelentek meg. Egy gyönyörű zöld szempár, mely smaragdként ragyogott; félhosszú, fekete hajzuhatag, mely hanyag eleganciával hullt tulajdonosa vállaira. Egy arc, melyet a napsugarak beragyogtak, és egy gyönyörű ívű száj, melynek sarkában, huncut kis mosoly bujkált. Ő volt Jason, aki a szomszéd házban lakott. Amelia minden nap látta, és minden egyes alkalommal nagyot dobbant a szíve; a gyomra, pedig bukfencet vetett, ha csak egy másodpercre is pillantotta meg, a hőn szeretett férfit. De tudta, hogy Ő még csak nem is sejti érzéseit. Soha nem adta jelét annak, hogy mit érez, nem tudatta vele vágyait. Csak a fák mögül, vagy az ablakból lesett utána, észrevétlenül. Minden éjszaka róla álmodott. Csókjairól, érintéséről, ahogy ujjai végig simítják arcának bársonyos bőrét. Ilyen álmok után, reggel, pedig mosollyal az arcán ébred, mert így legalább álmaiban együtt lehet vele. Gondolatai minduntalan a fiú körül forogtak, nem hagyva neki egy perc nyugtot sem. Most is, miközben az ablakpárkányon ült gondolataiba mélyedve, egyre csak a szívének kedves fiúra tudott gondolni, aki teljesen összezavarta. Nem tudott mit kezdeni ezzel az érzéssel, nem tudott már semmire sem koncentrálni. A szél hirtelen viharossá fordult, de nem volt hideg, csak kellemesen hűvös. Amy őrült ötlettől vezérelve, hogy elméjét kicsit kiszellőztesse, úgy döntött tesz egy sétát a közeli, parkban. Nem törődve a távolban gyülekező sötét felhőkkel, és a közelgő viharral, mely megállíthatatlanak tűnt. Becsukta az ablakot, s maga mögött hagyta szobáját. Majd pár perccel később, már ki is lépett a ház ajtaján a kis előkertbe. Egy lenge, vékony anyagból készült nyári ruha volt rajta, mely kihangsúlyozta kecses alakját. A szél hajába kapott, mely lágy hullámokban omlott fedetlen vállaira. Egy percig csak állt ott mozdulatlanul, lehunyt szemekkel, és élvezte a szél érintését. Elméjéből kiszállt, minden gondolat, ami eddig foglalkoztatta; s így már megkönnyebbülten indult útnak a park felé. Mikor a szomszédos ház elé ért, önkéntelenül is felnézett, és megpillantotta Őt. Ott állt, az ablakban, fekete ingébe, pedig bele-bele kapott a pajkosan játszadozó szél. Amy, szerelme tekintetét kereste, és el sem hitte, mikor Jason is ránézett. Pár másodpercig, csak nézték egymást; majd Amelia ijedten elkapta tekintetét, és tovább indult. A lány gondolatai újból visszatértek a fiúhoz. A szél csak rövid ideig tudta feledtetni vele érzéseit. *** Jason szobája zöld falai között feküdt az ágyán, ahol mindig megnyugvásra talált. Most viszont egyszerűen, nem tudott szabadulni kínzó gondolataitól. Egyre csak, az a lány járt a fejében, aki a szomszédban lakott, és kit, minden nap látott. De vágyának tárgya nem tudta hogy mit érez, nem mert kezdeményezni nála. Valamitől félt, de hogy mitől azt ő sem tudta. Egyre csak azt a gyönyörű arcot látta szemei előtt. Azokat a mélybarna szemeket, melyekben mindig csillogott valami megfoghatatlan; selymesen hullámos haját, mely pajkosan omlott vállaira; cseresznye piros ajkait melyek, mindig apró, bájos mosolyra húzódtak; s gyönyörű, kecses alakját. Elbűvölte a lány látványa. Már hónapok óta ott motoszkált gondolatai között a lány képe. Képtelen volt megnyugvást találni, nem tudott mit kezdeni ezzel az érzéssel. Szerelmes volt, egy nőbe, aki nem is tud róla. Ez a gondolat mindig elszorította a szívét. Erre a gondolatra, minidg összefacsarodott a szíve... Nem bírta már tovább, így felkelt a kellemes ágyból, és az ablakhoz sétált. Elhúzta a fehér függönyt és kitárta ablaka szárnyait, utat hagyva a szélnek, mely hirtelen hűtötte le. A hűvös levegő, csillapítóan hatott rá. De ekkor megpillantotta a lányt, és vére újra felpezsdült. Csak nézte, ahogy a ház elé ér, és ott megáll, majd felnéz. Pont oda, ahol ő áll, mintha ösztönösen tudta volna, hova kell néznie. Ekkor tekintetük találkozott, és pár másodpercig egymás szembenéztek. Majd szerelme elkapta tekintetét, mint egy riadt őz, és újból elindult. Jasont egy furcsa érzés kerítette hatalmába. Nem tudta, hogy miért de egyszer csak késztetést érzett, arra hogy kövesse. Egy belső hang azt súgta neki, hogy menjen utána, ne hagyja egyedül. Most kell megtennie. Mire felfogta mit is tesz, már ki is lépet a házból, és a lány után eredt. Hangtalanul, jó pár méterre lemaradva haladt mögötte, hogy szerelme észre ne vegye. Néha megállt egy fa mögött, és várt, hogy biztos távolságba kerüljön. A lány nem vette észre, egyszer sem fordult hátra. Ennek nagyon örült, nem akarta felfedni magát, még nem. Csak távolból nézte, ahogy szerelme a park felé közeledett. Ezt így folytatta, míg meg nem érkeztek. A fiú meghúzódott egy nagy fűzfa árnyékában, ahogy léptei lelassultak, és végül megállt a park közepén, egy kis füves területen. A szél egyre erősödött, és fejük fölött egyre csak gyűltek a fekete felhők. A nap utolsó sugarai, melyek még megmenekültek a sötét árnyaktól, megcsillantak a lány hosszú hajzuhatagán. A szerelmes ifjú szíve teljesen beleborzongott a látványba. Vágytól csillogó szemekkel nézte Őt, ahogy élvezi a hűvös szél érintését. *** Egyszerűen képtelen volt kiverni a fejéből azokat a gyönyörű zöld szemeket. Amikor felnézett az ablakára, ott állt, és nézte őt. A tekintetében volt valami, amit képtelen volt feledni. Mintha vágy csillogott volna benne, de ezt nem akarta elhinni. Talán csak képzelődött, gondolta, miközben egyre közeledett a park felé. Nem vette észre, hogy a fiú, akiről éppen elmélyülten ábrándozott, és aki nem hagyta gondolatait, követte öt. Csak ment, egyenesen, a lábai maguktól vitték. Ösztönösen tudták már az utat, mellyen már sokszor végigjártak. Pár perc után megérkezett a parkba. Megkereste kedvenc helyét, egy kis tisztást, ahol senki nem volt rajta kívül, vagyis ő így gondolta. Nem tudta, hogy az egyik közeli fa mögött, ott bujkál Jason. A szél felerősödött, és fekete felhők jelentek meg Amelia feje fölött. Ő nem törődött vele, élvezte, a vihar nyugtató erejét. Szabadnak érezte magát. Ruhájába belekapott a szél, lágyan fodrozta azt; hajával finoman játszadozott. Szemeit behunyta, és csak állt ott. Gondolatai kitisztultak; lelki szemei előtt csupán egy, a szívének kedves arc maradt, és egy tekintet, mely smaragdként ragyogott. Ekkor megérezte arcán, a vihar első cseppjeit, melyek egyre szaporábban estek a sötét fellegekből. Amy kitárta karjait, és élvezte, ahogy a langyos ezüstösen csillogó cseppek, simogatva folytak végig bőrén. A ruhája már teljesen átázott, és rátapadt testére. Hirtelen vágyat érzett, hogy körbe-körbe kezdjen forogni. Szemét még mindig lehunyva tartotta, de száján megjelent egy apró kis mosoly. Eszébe jutott mikor kislánykorában ugyan így forgott az esőben, míg el nem esett, és csak feküdt a földön, élvezve az eső hűsítő hatását. A szél arcába fújt pár tincset, de nem foglalkozott velük. Szédülni kezdett, ezért lassan megállt, de kezeit még mindig kitárva tartotta. Érezte, hogy elveszti egyensúlyát, de mielőtt elesett volna, háta mögül, egy kéz fonódott a derekára, nem hagyva, hogy a földre kerüljön. Meglepődött, de nem nyitotta ki a szemét, hagyta, hogy a mögötte álló közelebb húzódjon hozzá. Biztonságban érezte magát a karjaiban, testén, pedig finom remegés futott végig. Megérezte a fiú illatát, ahogy közelebb hajolt hozzá. Nem parfüm, vagy kölni volt az, hanem a testének illata. Kellemesen édeskés volt, melytől Amy elgyengült. A lány egy ideig még kitárva tartotta kezeit, majd leengedte teste mellé. Csak álltak ott, szemeiket lehunyva. A szél hajukba kapott, és finoman cirógatta arcukat. Amy élvezte a pillanat varázsát, nem akarta semmivel sem megszakítani. Nem mert mozogni, hátha az egész csak egy gyönyörű álom, és ha megmozdul akkor szertefoszlik az egész. Így csak állt ott. Majd lassan enyhülni kezdet a szél, és az esőcseppek is ritkábban érték fedetlen bőrét. Pár perc után érezte, hogy az eső elállt, a viharos szél, pedig lágy szelővé csendesült. Ruhája teljesen a bőrére tapadt a sok víztől, még jobban kihangsúlyozva tökéletes alakját. Megérezte, a felhők mögül előbújó nap első sugarait az arcán. Kellemesen simogatta bőrét. Finoman megfordult a fiú karjai között. Lehunyt szemeit lassan nyitotta ki, és ekkor megpillantotta a már oly, rég vágyott zöld szempárt. *** Mikor a napot teljesen felemésztette a sötétség, megérezte bőrén az első vízcseppeket, amik a fűzfa leveleiről hullottak rá. De nem törődött velük, pedig jégcseppeknek tűntek felhevült testén. A lány annyira megbabonázta, hogy azt sem vette észre, hogy már teljesen elázott. A szél heves táncot járt, fekete fürtjeivel. Ingét, mely a víz hatására mellkasára tapadt, a szél fodrozta. A fa hosszú ágai, mely rejtekéül szolgáltak, finoman verdesték vállait, ahogy a szél játszadozott velük. De nem érdekelte, semmi sem, ami körülötte történt, csak a lány, ki most kitárta karjait, és mint egy pajkos kislány forogni kezdett. Újból hallotta a belső hangot, mely most azt suttogta neki, hogy menjen oda hozzá. Nem tudta miért, de hallgatott rá. Lassú léptekkel indult el felé. Hangtalanul, mint egy párduc, mikor áldozatát cserkészi be. Csak akkor eszmélt fel, mikor már a lány mögött volt, aki hirtelen megállt. Nem tudta, mi készteti erre, de átkarolta szerelme derekát, aki így megmenekült a földre zuhanástól. Közelebb húzódott hozzá, és egy kicsit szorosabban ölelte. A lány karjait, még mindig kitárva tartotta, tudta, hogy fél megmozdulni. A szél felé sodorta, parfümje aromáját, ami finoman fűszeres és érzéki volt. Ismerte ezt az illatot, de nem tudott rájönni, honnan. Majd villámcsapásként érte a felismerés. Sokszor álmodott már a lánnyal, és mindig ezt a parfümöt érezte rajta. Közelebb hajolt hozzá, hogy még jobban érezhesse. Érezte, ahogy a lány karjaiban elgyengül. Amelia, kezeit óvatosan engedte le teste mellé, melyek hozzá értek Jasonéhoz. Így állt ott, még egy jó ideig. Szemeit lehunyva tartotta, és tudta, hogy a lány, karjaiban ugyan így tesz. A szél enyhülni kezdett, az eső pedig, lassan de biztosan elállt. Csak most vette észre, hogy inge teljesen rátapadt mellkasára. Ekkor érezte, hogy szerelme megmozdul karjaiban, ezért engedett öleléséből, a lány pedig, felé fordult. Nézte, ahogy lassan kinyitja, kissé mandulavágású szemeit. Tekintetében örült vágyat látott, amint felismerte, hogy ő áll előtte. Tudta, hogy a lány is ugyanilyen vágyat lát, saját szemeiben. *** Tekintetük összekapcsolódott, csak nézték egymás szemét. Álmukban sem hitték volna, hogy egyszer tényleg így állnak majd egymással szemben. A külvilág megszűnt körülöttük. Jason közelebb húzta magához kedvesét. Amy pedig karjait szerelme nyaka köré fonta. Ajkaik veszélyesen közeledtek egymáshoz, de tekintetük még mindig össze volt kapcsolódva. Majd végre ajkaik egymásra találtak, szemeik, újból lecsukódtak. És átadták magukat, egy lágy, de szenvedélyes csóknak. Nyelveik az ősi ritmusra járták táncukat. Nem tudták mennyi ideig voltak így összefonódva. Órák teltek el, vagy csupán csak percek, de nem is foglalkoztak vele; csak egymással, és ezzel a csodálatos pillanattal. Testükkel összesimultak, hisz a lágy szellő, mely megérintette őket vizes ruháikon át, erre késztette őket. Testük egymás érintésétől felhevült, de ennek ellenére nem váltak szét. Nyelveik játéka lelassult, majd ajkaik is szétváltak. Tekintetük újból találkozót, és kezeik megtalálták a másikét. Ujjaik gyengéden fonódtak össze. A nap sugarai, ezüstösen csillantak meg, az arcukon lévő esőcseppeken. Lassú léptekkel indultak el visszafelé, gyönyörű találkozásuk színhelyéről; de már, mint egy pár, kéz a kézben. Arcukon örömteli mosoly látszott. Szívük végre egymásra talált; talán örökre. Vége.